„Azzal hízelgek magamnak,
hogy író vagyok”

Balla D. Károly a kárpátaljai magyar irodalom kiemelkedő képviselője. Szeleskörű irodalmi munkássága során szerkesztőként, íróként, költőként, könyvkiadó-vezetőként tevékenykedett. 1973 óta publikál, tizenhat önálló kötete jelent meg. Önvallomásában mondja: „Nem készültem írónak: gyerekként és ifjúkoromban a természettudományok érdekeltek, egyetemi tanulmányaimat is ez irányban kezdtem, mert a családi példa inkább taszított, mint vonzott (apám, Balla László eszmélésemkor már sokkötetes író), és 22 éves koromig ki is tartottam a fizikusi pálya mellett. Az irodalom gravitációja azonban erősebbnek bizonyult, s mára kitölti-meghatározza életemet.”

   - A líra, a dráma, az epika, a publicisztika területén egyaránt alkotsz, szervezőként, szerkesztőként, kiadóként is ismerhetjük a neved. Melyik tevékenységi kör az elsődleges számodra, egyáltalán létezik-e valamilyen fontossági hierarchia az említett területek között?
   - Ez a sokoldalúság felemás dolog, inkább gyöngeségre, semmint erényre vall. Aki mindenhez ért, semmihez sem ért eléggé jól. Ma már sajnálom, hogy ennyi mindenre szétforgácsoltam szerényke képességeimet; talán jobb lett volna eldönteni már az elején, mire érdemes koncentrálnom. Azt sem tudom megítélni, hogy ebben a sok-mindenbe-belekontárkodásomban mekkora szerepe volt a magamat-próbáló kíváncsiságnak és mekkora a muszáj-Herkulességnek. Vajon nem úgy viselkedtem-e, amint a gáznemű anyag, amely mennyiségétől függetlenül kitölti a rendelkezésére álló térfogat teljes egészét. Nem hígultam-e fel túlságosan azáltal, hogy belefolytam minden hiátusba: 1944 óta nem volt Kárpátalján magyar folyóirat, hát 89-ben megalapítottam az elsőt; nem volt magánkiadó, hát 92-ben elsőként gründoltam egyet; nem volt Könyvnap, hát megszerveztem; nem volt irodalmi szalon, hát létrehoztam… Internetes irodalmi honlap és digitális folyóirat tekintetében is az enyém a kétes hírű dicsőség: mert vajon olyan nagy érdem-e első halnak lenni a nyúlpiacon?
   Ma már "rugalmas elszakadásban" vagyok a szervezéssel, nyüzsgéssel, pályázásokkal járó feladatoktól. Lapot nem adok ki, könyvet se nagyon, rendezvényeket nem szervezek, a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppen két hónapja felköltöztettem a Világhálóra: szerkesztőségi szobánk helyett most honlapomon folyik a beszélgetés vendégeimmel (http://hhrf.org/ungparty/szalon).
   Ami az írást illeti, abban is érzek változást. Költőnek indultam, talán mai napig ez a legerősebb oldalam, de azon vagyok, hogy ebből a kényelmes állapotból így, negyvenen túl, prózaíróvá küzdjem magam. Drámát ugyan írtam vagy hetet, de ezek eléggé rosszak, ebben a műfajban még nem vagyok otthon, ha megérem a hatvanat, ehhez a műnemhez talán akkor érek fel és be.
   Hogy publicisztikát is írok, az nagyrészt megint csak üregtöltő tevékenység: olyan problémákról és úgy próbálok szólni, ahogy és amelyekről más nem beszél. Ezek általában nem közvetlenül politizáló cikkek, inkább esszé-félék, írói jegyzetek, közérdekű magándohogások. Nem egyszer sikerült kisebb viharocskát kavarni velük; főleg azok rosszallását szoktam kivívni, akik hajlamosak Kárpátaljáról, az itt élő magyarok problémáiról vagy irodalmunk langyosvizéről sztereotípiákban gondolkodni.
   - Nem csupán műnembeli sokszínűség jellemez, de az egyes műfajok, stílusok tekintetében is rendkívüli többarcúságot mutatnak az írásaid. Ez a változatosság a téma függvénye, vagy a műfajban rejlő lehetőségekkel való játék ihleti az írásokat?
   - Magam sem tudom. Írás előtti állapotomban nem vagyok tudatos alkotó: nem én választok témát és műfajt, az választ engem. Ritkán jegyzetelek előre, alig-alig vannak "írói terveim", nagy elhatározásaim: vagy "jönnek a szavak" (Cséka György), vagy nem jönnek. Nálam írás közben alakul ki, mi is lesz belőle, mivé fajul vagy mivé nemesül az, aminek a szavait elkezdem összerakni. Ilyenkor igyekszem szabad utat engedni a fantáziának, a belső késztetésnek, némi túlzással mondhatnám úgy is, hogy megpróbálom levetkezni intellektuális énemet annak érdekében, hogy felszabaduljanak a rejtettebb összefüggések, sejtelmek, sugallatok. Ha tetszik: működhessen az "ihlet". A tudatos munka ezután következik: átírom, újraírom, összevonom és szétválasztom, egymásra helyezem és kivonatolom, feldarabolom és egybeszabom, szétszedem és összeillesztem, megfosztom képzavaraitól, beoltom logikával, strukturálom, leöntöm műgonddal azt, ami létrejött. Amikorra sikerül teljesen tönkretennem, akkor elégedetten vagy undorodottan félretolom, aztán másnap vagy egy hét múlva, de olyan is volt, hogy évtizednyi szünet után újra előveszem és elkezdem elölről az egészet.
   Azt hiszem, írónak nem vagyok eléggé jó. A konstruktőri (vagy inkább: barkácsoló), szerkesztői hajlamom az erősebb, így saját gyönge nyersanyagaimat addig szerkesztgetem szét és egybe, amíg elfogadható irodalmi szövegekké nem válnak.
   - Az Interneten szerkesztéseddel, vezetéseddel működik több irodalmi fórum. Véleményed szerint hogyan hat az Internet az irodalomra, milyen új lehetőségeket teremt számára?
   - Ezt én még nem látom át eléggé, kevés a tapasztalatom; alig több, mint egy esztendeje, hogy az első www-t beírtam a számítógépembe, és csupán 11 hónapja van saját honlapom. Én a magam részéről ebben a virtuális világban egyelőre igyekszem a hagyományos szerkesztői elveket követni: folyóiratom, a netPánsíp (http://netpansip.ini.hu) egy nyomtatott periodika szerkezetét utánozza, a szövegeket gondozom, közlés előtt néha több levelet is váltok szerzőimmel, kiszűröm az elírásokat, külön gondot fordítok arra, hogy a hosszú magánhangzók el ne torzuljanak, és amennyire ez lehetséges, az oldalak külalakjának a kialakításában is igyekszem a klasszikus tördelési elveket alkalmazni. Ugyanakkor belátom, hogy ez részemről egyfajta anakronizmus, és hajlamos vagyok ahhoz hasonlóan gondolkozni erről a problémáról, mint azok, akik nem csupán a mostani változást-pezsgést figyelik, hanem az információs forradalom egészét az írás és a művészetek "világtörténetébe" ágyazottan elemzik.
   - Milyen szerepet tölt be véleményed szerint a kisebbségi magyar irodalom a magyar irodalomban, van-e valamilyen különleges helye, feladata?
   - Bajban vagyok ezzel a "kisebbségi irodalom" fogalommal, meg ennek a "szerepbetöltéses" problémának az egészével is. Ugyanis miközben hiszem és vallom, hogy nemzeti literatúránk egyetemes, aközben én is állandóan használom és értelmezem a "kárpátaljai magyar irodalom" meghatározást. Szeretném tagadni a létezését (könnyebb, mint igazolni!), de mégis újra és újra olyan jelenségekkel találom szembe magamat, amelyek betehetők ebbe a skatulyába - bár igaz, hogy ez legtöbbször esztétikán kívüli szempontok alapján történik. A feleségem (Berniczky Éva, "szintén zenész") fogalmazott egyszer úgy, hogy boldog állapot lenne, ha végre egy íróról elsőként nem az jutna az eszünkbe, hogy erdélyi-e vagy felvidéki, nyugati vagy magyarországi, ungvári vagy újvidéki, cseh vagy lengyel, angol vagy magyar, hanem hogy vajón jó író-e vagy csapnivaló. A gondolkodásunkat azonban nagyon is kisajátította az a szemlélet (tükrözi a kérdésed is), hogy az irodalom "szerepet tölt be", kivált, ha kisebbségi. Ez mint elvárás és mint vállalás szépen rá is rakódik az alkotói magatartásra, az író eltelik szereptudattal és az ennek való megfelelni-akarás már sokkal jobban lefoglalja az alkotóművészi problémáknál. Nincs kétségem afelől, hogy erre a szerepre szükség lehet ott és akkor, amikor a társadalmi, politikai igazságok kimondását verssorok közé kell rejteni; de még ez esetben sem kell(ene) kizárólagossá, uralkodóvá válnia. Amikor azonban megszűnnek a cenzurális viszonyok, amikor a politikai-közéleti szférában minden vélemény maradéktalanul artikulálható - akkor az írói "szerepvállalás" könnyen kiürülhet, alkotói elsekélyesedéshez vezethet. Így hát, gondolom én, a kisebbségi irodalomnak - ha egyáltalán van ilyen - nem lehet nagyobb "szerepe" és "feladata" - ha vannak ilyenek --, mint hogy jó alkotásokat, lehetőleg remekműveket produkáljon. Ha művészileg hiteles, esztétikailag magas nívójú írások születnek, azokban úgyis óhatatlanul benne lesz a kor, a hely, a sors, az író társadalmi tapasztalata. Ne a szerep felől közelítsünk hát az irodalomhoz, hanem műveljünk igazi, egyetemes mércével is mérhető literatúrát, és ez majd "hozza magával a szerepet" - ha mindenképpen ragaszkodunk ehhez a fogalomhoz.
   E tekintetben tehát egy Unváron vagy Pozsonyban, Kolozsváron vagy Dublinban, Palicson vagy Párizsban élő magyar irodalmár számára nincsenek különlegesebb "feladatok", mint budapesti vagy pécsi magyar kollégái vagy a világban bárhol bármilyen nyelven alkotó író számára: értékeket kell létrehoznia, s ha ez sikerül neki, abban sokkal hitelesebben benne lesz mindaz, amit "szerepvállalással" mesterségesen belehelyezhetett volna.
   - Írásaidnak milyen vonásait predesztinálja kisebbségi helyzeted, látsz-e ilyen specifikus tematikai vagy stiláris motívumot?
   - Én erősen bízom abban, hogy ha voltak is ilyenek, mára minden specifikumtól sikeresen megszabadultam. Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.
   - Milyen új munkán dolgozol mostanában?
   - Nemrégiben végeztem el jövőre tervezett novelláskötetem (Világvége, Pro Pannonia, Pécs) kéziratán az utolsó simításokat. A Beszélőben szeptemberben jelentek meg a 2000. esztendőben írt jegyzeteim (Mégis, kinek a státusa?), és a szerkesztőség előre lekötötte a 200l. évit is. Most tehát az elmúlt hónapokban keletkezett feljegyzéseimet válogatom, szerkesztem. És szorgosan lapozom a naptárt, hogy a decemberieket végre megírhassam. Annál is inkább, mert a TERASZ internetes újság irodalmi szekciójának felkérésére december elején egy héten át harmadmagammal nyilvánosan vezetem naplómat (http://irodalmiszekcio.terasz.hu). Eközben megelégedéssel látom, hogy a magam-szabta határidő szerint mostantól számítva még kilenc évem és egy hónapom van arra, hogy két félresikerült regényem után egy jót is írjak.

Hotváth Orsolya

(2001. nov.)